Kiemelt bejegyzés

A Sárkány az űrben blogról

Mit találsz a Sárkány az űrben blogon Kérdeztétek tőlem a Sárkány az Űrben blog kapcsán: Hogyan lettél író? Hogyan kezdtél írni? Hog...

2017. november 11., szombat

Mese - novella


Mese
Írta: Balogh Krisztina

  -Ugye, te is tudod, hogy mindenki óriásnak született? 
 A parányi pillangó nem reagált a kérdésre, mindig csak a fehér arcocskát környékezte. Olyan apró lepke volt, hogy ha nem az orra előtt szálldos, a kislány észre se veszi.
  - Csak az emberek ezt elfelejtették. Már nem hisznek a valóságban. Nem emlékeznek ránk, ezért elaludtunk. Ha megfújlak, elrepülsz a szélben. Te is egyedül hagysz, mint a többiek. 

  A szomorú hangocska egyszerre vidám csengettyűként csendült:
  - De most figyelj! Legutóbbi elalváskor kitaláltam ám valamit!- Egy aprócska szelencét húzott elő a ruhája zsebéből, mint egy titkot.- Ugye, te is tudod, hogy nekünk, folyton aludnunk kell?
 Bár a pillangó most sem válaszolt, azért ő csak folytatta a társalgást. Letelepedett a földi vízesés tetejére és kinyitotta a szelencéjét. Csillogó porszemcsék szállingóztak kifelé abból, minden mozdulatára.
    
  - De én mindig felébredek. Azt akarom, hogy mindig legyen kivel találkoznom, ha felkelek. Anyuék nem engednék meg, ne is kérdezd! Tudod, hogy nem szabadna felkelnem és itt lennem veled?
  Szigorú arcot vágott, mint a felnőttek. De a szeme mosolygott.
 Ujjaival beletúrt a csillámokba, csak úgy repdestek szerteszét a föld hegyei és erdői felett. Gondtalanul felnevetett. 
   - Ettől majd felismernek, ha találkozunk! Emlékezni fognak ránk, míg a világ és még hét nap.
  
  Kacagása betöltötte az idővel és végletes sorssal terhelt eget. A pillangónak olyan lehetett, mint mikor eső előtt mordul az ég s nem lehetetlen, hogy vihar lesz. Mégse tágított a tünemény mellől, egyre csak figyelte. Különösen nevetős, nagy babaszemei csillogása tetszhetett neki. Biztosan szebbnek találta, mint a ragyogó port, mert továbbra is őt környékezte.
   - Te vagy az első barátom. - Komolyodott el a kislány. - De sajnos sietnem kell.
   - Virág! Hol vagy életem? Megint hová bújtál?
  - Hú, anyu az! Tudtad, hogy milyen könnyen felébred, ha eljövök mellőle? Megyek már anyu! - Megriadt kiáltására szétszálltak a felhők a fák felett, a pillangó is lefelé zuhant a szélben. A kitisztult levegő végre látni hagyta neki a zöldben dús vidéket, az egymásba folyó nagy vizeket.
  Kapkodva borította bele a szelence teljes tartalmát a vízesésbe, had vigye el az embereknek a valóság hírét. Tudta, hogy így mindig meglátogathatja majd őket, akikre rátalál a varázspor.
  
  - Hát itt vagy kicsikém? Bár nagyobb lennél már és tudnál aludni velem! - Sóhajtott anyukája és magához ölelte a kicsi  lányt. Akkor látta meg a lábai előtt a felhőkből kibontakozó földet s a szelencét.
   - Nem szabadna itt lenned! És mi ez? Hogy került ez hozzád?
   - Anyu én csak barátokra vágyok! Azt akarom, hogy ne legyek folyton egyedül, ha felébredek. 
  - Értem. - Szólt Virág meglepetésére nyugodtan anyu és kézen fogta.- De ugye tudod, hogy az emberek ettől nem lesznek óriások és nem fogják tudni megkülönböztetni a valóságukat teljesen a mienktől? De elfogadni sem? A mi varázslatunk egyoldalú, nem válnak tőle azzá, amik valójában. 
  - Talán néhányan mégis anyu! Ők majd megtanítják a többieket. Ők majd találkozni akarnak velem, ahogy én velük.
  - Igen. Talán néhányan elmesélik majd, milyen is a valóság. És hogy a mítoszok szereplői nem haltak ki. De ne remélj túl sokat kicsim. A világ megváltoztatásához az ő varázslatuk is kell, de ők egyenlőre nem tudják azt sem, hogy van a birtokukban ilyen hatalom.
   - Talán majd most, azután, hogy találkoznak a mi varázsporunkkal!
   - Talán...
  
  Azzal szép csendesen kisétáltak a titkos völgyből, amit már rég el kellett volna feledniük, de ők soha nem akarták igazán elfeledni az embereket. Virág, ki a legifjabb óriás, utoljára még egyszer lepillantott a vízesésre, ami ezer csillámot szórt a napsütésbe, s úgy vitte a varázslatát. A pillangó is hazarepült, miközben anyu altatót dúdolva halkan lefektette és betakargatta a kislányt. 

  Virág álmaiban a földön sétált és látta, hogyan élednek fel a régi mesék, és hogyan születnek belőlük egyre újak. Látta, hogy egy ember, akit írónak neveztek, egy nagy vizet nézve arról álmodott, hogy egyszer mindenki óriás volt, s minden hihetetlen lény létezett, csak elfelejtették őket az emberek. 

  - Hát így születnek a mesék! - Ébredt fel izgatottan, mosolyogva Virág. Még sokáig töprengett a sötétben, vajon valóban ott járt-e a földön? S vajon melyik igaziból az óriások földje? 




  


2017. november 1., szerda

A remény bolygója - novella



A remény bolygója
Írta: Balogh Krisztina

  Szüleim tutira tudtak valamit, hogy városlakónak kereszteltek el, mert valóban sosem jutottam ki a városból. A Hope egyetlen városáról azt tanultam, nagyobb volt, mint a Föld bármelyik egykori metropolisza. Ezt már akkor is nagyon bántam, mert az egész Hope bolygó tökéletesen élhető és bejárható volt az embereknek. A vágyam a természetes élőhelyei iránt ma már nem bánt. Inkább elviselhetetlenül kínoz, majdnem annyira, mint a magány.

  Öcsém, Noel karácsonyi születéséről kapta nevét és mivel számításaim szerint húsvéttájban hagyott itt, mindig csak kis szentemnek hívtam ezután. Valahányszor eszembe jutott ez, azonnal a Krisztusra asszociáltam. Bár a kis szentem nem élt meg alig harmadannyi időt, mint a keresztények szerint Isten fia a Földön. 

  Az öcsémről egyszerűen nem bírom elfogadni, hogy meghalt. Beszélek hozzá, mintha mellettem lenne és mélyen megbántam mindent, amivel valaha megsebeztem őt. 11 éves volt. Majdnem felnőtt volna, ha nincs ez a betegesen erős függése az elektronikus kütyüi iránt, az internet iránt. Talán nem bomlik meg az elméje és nem sorvasztja és hajszolja a halálba őt az áram és net nélküliség. Én kevés voltam neki, hogy anyáékat elragadta a bolygó. 

  Azt sajnálom, hogy bár a szüleink forgatták, én soha nem vettem a fáradtságot, hogy elolvassam a Szent Írást, amiben talán az öröklét kulcsa van, talán egy jobb világé, egy teljes életé. Most sokat adnék, hogy ismerjem.
  
  Sorban utána mind elmentek. Magam maradtam a sötétben botorkálók utódjaként. Őrszemként várom vissza a felderítőket a világunk maradékaiból és ők nem jönnek. Az átok tart itt, mivé a remény lett. De nem jönnek mások sem. Csaknem 3 éve vagyok egyedül idelent. Bejártam az alagutakat, a katakombának nevezett járatokat, az összefüggő barlangrendszereket és a felszín alatti vizek folyását. Senkit se találtam. 

  A vezetőnknek, akik az esemény után összeszedtek minket és ide vezettek a föld alá, meggyőződésük volt, hogy speciális helyzetünk, tartózkodási helyünk mentett meg minket a Hope kataklizmájától.

  Hát, nem tudom, de azt látom, hogy nem találtunk soha másokat. Mi voltunk az utolsó túlélők. Ma pedig én vagyok az egyetlen.

  Durva, hogy fogalmam sincs, maradt- e valami a felszínen, ami életben tart, vagyis hogy helyre jött-e annyira, hogy megmaradjak odakint. Néhány hónap és betöltöm a húszat. Úgy tűnik, semmi vesztenivalóm sincs az életemen kívül. De így mire ez az élet?

  Kiáltani akarok, visszhangozzon csak a sok fal. Ehelyett csendesen elrévedve megpiszkálom a tüzet.
  - Nincs baj, kis szentem!- Mormogom torokhangon.-  Csak elfáradtam, tudod? Belefáradtam az álmodozásba a Hoperól. A reményről…az emberiség utolsó reményéről.- Idétlenül felnevetek.- Ha ez a bolygó az utolsó reményünk és ezt is elvesztettük, akkor már csak a te utad van. Ugye te jó helyen vagy!? Ne mond, hogy nem! Kisgyerek vagy még. Nem tehetsz semmiről. Anyáék azt mondták, hogy a halott gyerekek lelke a mennybe megy. Amikor az utolsó társam megunta az életét és egyedül hagyott, én majdnem utánamentem. De nem éreztem nyugalmat a felől, hogy veled lehetnék odaát. Azt hiszem, csak ezért maradtam itt.- Kissé idegesen megrebbenő tekintetemmel pásztáztam körbe a tűz sugarában.- Fel kéne mennünk kis szentem! Hátha lehet ott élni már.

  A következő pillanatban elakadt a szavam s a gondolatom is. Egy alak bontakozott ki előttem a fénykör szélén. Árnyéka hatalmasan vergődött a boltíves falakon, ahogy a tűz eleven lángjaival a falra kente. Hangja határozottan pattogott a csupa kongó üreget közrefogó kövön, mint valami kemény gumilabda egy kosármeccsen.
  - Talán ha tényleg lazábban vennéd, akár indulhatnánk is! De jobb lesz, ha pihensz előtte. Addig megmosakszom. Jól hallom, jobbra van a víz? És ugye tiszta? De miért is táboroznál itt, ha nem a víz miatt?- Mutatott aránytalanul hosszú mutatóujjával maga elé.

  Azzal már indult is a lány abba az irányba, a léptei kopogva közeledtek, majd elhaladt mellettem. Megbabonázva ugrottam utána. Hosszú haját oldalt dobta, ahogy letérdelt a parton. Kivillant csupasz háta. Csak elöl takarta el a nyakában záródó, nyitott szabású, elasztikus ruha.
  - Hú, itt nagyon tiszta.- Mosolygott a hangja.- Igaz hát! Ez a régió szíve. A régióé, ahol túlélők lehetnek.

  Hosszasan mosdott, én meg bénán álltam ott. Az agyam kattogott, mint egy gépezet. De túl egyedi gépezet. Kérdezni akartam a lányt, de meglehet, hogy nem tudott volna az én kérdéseimre válaszolni. Vagy nem tudom, mindenesetre nem bírtam feltenni egyiket sem. Amikor felállt és beletörölte magát egy ruhadarabba, amit a hátizsákjából húzott elő, rájöttem, hogy három éve nem beszéltem, csak a halott öcsémhez.

  - Egy kis szájzár, évek óta nem szólt hozzám senki.
Megizzadtam ettől a mondattól. A következő gyorsabban bukott ki belőlem, mint kellett volna.
  - Nincs rajtad védőruha! Még rendes cipőd sincs. Ez egy saru?
  Nem tudtam levenni a szemem a nap barnította, keskeny lábfejéről, a hosszú lábujjairól.
  - A kezed is ugyanilyen kecses- állapítottam meg még mindig lefele bámulva, észbe kapva, hogy alig van rajta, mi eltakarja előlem a nőiességét.
  - Igen, saru és hát, elég hosszúra nőttek…-mozgatta meg sorban az ujjait. Majd felnevetett.- Ne hozz zavarba! Hé!- Lépett olyan közel hozzám, hogy már el kelljen fordulnom, ha másra akarok nézni. Lágyan az állam alá nyúlt és felemelte az arcomat.      Majdnem elugrottam összerándulva.   
Egymás szemébe néztünk. Akkor folytatta:- Te tényleg tök egyedül vagy itt?
  - Persze, de csak, mint te. A kövek alá temettem mindenkit a barlangban, ahol laktunk.
  - Én nem vagyok egyedül…ööö…Kezdjük újra! Jó? A nevem Kiri. A Földről.

  Teljesen elképedtem, a zavaromról ne is beszéljünk, férfi létemre. Beszélni? Na, azt aztán végképp nem akaródzott. Mintha fogalmazni is elfelejtettem volna. Úgy éreztem, hogy évekig csak zagyva összevisszaságokat mondhattam az öcsémnek. A lány utolsó szavai megint tovább visszhangoztak az alagútban és azt hiszem, hogy a fejemben. Nem is értettem. A Kirit felfogtam, elfogadtam, mint a finom érintését. De a végét…

  - A Földről?
  Most én is visszhangot vertem az erőmmel. Meglepetésemre nem tudtam máshogy kimondani.
  Vékony szőkésbarna szemöldöke felkúszott, rózsaszín szája kinyílt, majd visszacsukódott, hogy ismét kinyissa, de hallgatott, míg én ingerülten megismételtem:
  - A Földről? Te gúnyolódsz velem?
  Akkor engedett el teljesen. A mellkasomra lecsúszott ujjai előbb a karomra vándoroltak, majd lehulltak, hogy tehetetlenül csüngjenek egy darabig, míg csend volt köztünk. Most ő szólt nehezen.

  - Sajnálom idegen. Kérlek, bocsáss meg! Rád törtem és fogalmam sem volt… Fel se fogtam, milyen lehet, hogy nem tudsz rólunk, hogy egyedül vagy itt. Mióta is? Ostoba vagyok.- Zavartan átvetette a vállán a zsákot és hezitálva beharapta az alsó ajkát. Aztán a fejét rázta. Haja szerte hulló, aranyos keretévé vált kerek arcának. Igazán olyan lett, mint egy angyal.- Nem kellett volna így lennie, de nem tudtunk üzenni neked. Minden jeladás eltűnt, amit korábban fogtunk a Hoperól. Ugye te is így hívod a bolygód? Fordított irányú kapcsolat meg nem volt. Mi nem tudtunk felzárkózni megint, hogy üzenhessünk. Minden régi technikánk elveszett. De legalább újra megtanultunk az űrben repülni, és a féregjáratot felismertük, amit a te őseid használtak idefelé. Azon át érkeztünk.
  - Honnan? A…A …A Földről?
  Kérdeztem értetlenül, akadozva egészen halkan, nehogy megijesszem. Vagy inkább magamat. Mintha nem lennék már eléggé rémült és zavarodott.

  - Igen! Igen, igen a Földről! – Derült fel az arca.- Ó, hát a globális katasztrófa elől elmentek a többiek. Nem tudtak magukkal vinni, vagyis idehozni az őseid mindenkit a gyarmatra. Aztán valamiért nem jöttek vissza az utódokért, vagyis értünk. Az idő… ne haragudj, de minden szót összekavar!
  Távolabb lépett, visszafordult a szélesebb alagút felé, ahonnan jöttünk. Hezitált, aztán folytatta, megrágva a szavakat.
  - Úgy gondolom, hogy azt hitték, mindenki elpusztult, mire ideértek. És ez majdnem így is lett, de mi megmenekültünk. Sőt, egy új társadalmat építettek az emberek, a Föld lakható, küzdünk a ránk maradt káros anyagokkal, de az üvegházhatás megállíthatónak és úgy néz ki, visszafordíthatónak bizonyult. A mienk és az utánunk jövő nemzedéknek a feladata ez, hogy természetes életteret alakítsunk ki a régi túlzsúfolt, urbanizált, energiafaló és szennyező helyett. Csak rólatok kellett döntenünk, miután nem fogtunk több jelzést tőletek és eljutni ide, minden áron, értetek.
  
  A felfogásom akadozott eddig, de most tisztább lett, mint amilyenek a Hope kék egét láttam gyerekkoromban.
  - Mi meg lemondtunk rólatok. Én csak a tökéletes Hoperól tanultam, a Földről már alig, úgy kellett utána böngésznem, hogy összehasonlíthassam a kettőt. Elfelejtettünk titeket. Én…nem is hallottam róla, hogy ottmaradt volna bárki is…Mégis itt vagy! Eljöttetek értem? Ilyen nagy utat tettetek meg, hogy megtaláljatok, miközben nem tudhattátok mi történt? Hiszen itt minden olyan hirtelen jött. Igazán senki sem tudta, hogy ez lesz.

  A csend gyilkos szerszámként lebegett köztünk. Kiri sóhajtásai elakadtak és vizes lett az arca. Megint hápogott, mintha mondaná… Én meg csak álltam ott, mint egy nagy rakás szerencsétlenség, és biztosan tényleg úgy volt. Sajnáltam is magamat eleggé.
 De ennek most vége. Behunytam és összeszorítottam a szemem, nehogy még jobban fájjon az érzés, hogy a lány itt van.
Most rajtam volt a sor, hogy egyenesen az arcához érjek.
  - A kis szentemnek is mindig kipirult a szeme, ha sírt. Elfelejtettem, milyen az. Sírni.
  Letöröltem a könnyeit és együgyűen bemutatkoztam, mert nem jutott más az eszembe:
  - Valton vagyok. Azt jelenti, városlakó. Valton a Hoperól. Sosem jártam a városon kívül.
- Akkor most majd fogsz. Isten mutatott utat nekünk, oda-vissza. Azt mondja, míg szeretet van, ő is köztünk van, mert ő maga a szeretet. Nekünk csak szeretnünk kell egymást, mint őt. Akkor nem lesz baj. Örökké vele leszünk. Időn és téren túl. Semmi más nem számít. Gyere! Induljunk! Várnak a többiek a csillaghajónál. Menjünk haza!

  Ezzel az egy szóval, szeretet, megválaszolt az összes eddigi kérdésemre életről és elmúlásról. Magányról és arról is, hogy az emberek, társas lények. Az élet értelméről. Nála volt a kulcs, amit akartam.

  Téblábolva megvárta, amíg magamhoz veszem Noel kis táskáját, amiben a telerajzolt füzetei voltak. Ez volt mindenem, amihez ragaszkodtam, ami nélkül nem tudtam elképzelni a holnapot. Minden mást, még a fehyvereimet is otthagytam. Aztán botladozva elindultunk együtt a közeli kijárat felé. Ki a fénybe, a nap melegébe, ahol emberek gyűltek, hogy elvigyenek a reményt jelentő Földre, aminek mi lettünk a jövője, a fénye.


Ez a kis történet egy kreatív képről született, amit itt találtam. :) Nézd meg te is!

2017. szeptember 23., szombat

Mágus mesék- Az emlékezések folytatódnak



Mindenkinek gondot okoztam a tábortól a frontvonalon át, sőt, még azon túl is. A főtiszt miután ruhákat szerzett nekem, a fővárosba indított útnak, egy karavánnal, mely a frontra élelmet, visszafelé sebesülteket szállított.
Valahogy bántottam az emberek szemét. folyton folyvást fürkésztek a szárazföldiek, mintha látták volna rajtam Radgor nyomait. pedig nem láthatták. Az igazság az lehetett, hogy ilyen mélyen a háborús zónában nem találtak más túlélőt. Nekem pedig egynek kellett látszanom közülük. Ugyanolyannak tűntem, mint ők maguk, mint a Birodalomban élő emberek. Mégis megbámultak, némelyek leplezetlenül, mint a fiú, akivel egy szekéren utaztam.
Kese, magas, egykori molnárlegény volt. Széles, zsákhordó vállak, izmos karok és az az átható, világos szempár.
- Mit bámulsz? Nem láttál még leányt?- Fakadtam ki már az első órában.
- Deee...- szólt elnyújtott, tétova hangon, elkapva a pillantását rólam.- Láttam, csak...csak nem ilyet.
- Milyet?- Csattantam fel. Valójában azért nem hagytam békén, mert tisztázni akartam a hosszú út elején az erőviszonyokat.
A fiú ismét rám emelte szürke szemét és az enyémbe nézett. Kicsit gondolkodott, mielőtt megszólalt:
- Olyan hosszú a hajad, hogy majdnem rálépsz.
Elképedésemet nem bírtam palástolni, mondjuk nem is volt rá szükség.
- És?
- És fekete, mint a macskánk szőre otthon.
Elvigyorodtam. Szép kontraszt lehetett, ahogy kivillant hófehér fogsorom a fekete hajzuhatag keretezte, napbarnított arcomból. Majd hirtelen elkomolyodtam.
- Otthon...No és hol van az az otthon?
E kérdéssel magam alatt vágtam a fát, hiszen bármikor csapdába csalhat egy viszont kérdés, de úgy éreztem, megnyugtatná, ha beszélhetne magáról egy kicsit. Persze még mindig jobb róla beszélgetni, mint rólam, ebben biztos voltam, hiszen egy elszólás és végem, karóra kerül a fejem. Tartanom kellett magam minden legkisebb pontban is a betanult mesémhez. Ha éjjel álmomból egy vödör jeges tenger vízzel riasztanak fel, akkor is. Ez olyan nehéz volt, mint emberként érvényesülni ebben a varázslatokkal teli világban. Úgyhogy csendben vártam a fiú válaszát.
(...)
Ha tetszik ez a bejegyzés, kapcsolódót olvashatsz ide kattintva!

2017. április 29., szombat

Varázsütésre? - Szárnyalni két világban 1.


Már gyermekkoromban igazi álmodozó voltam. Tétován jöttem-mentem ezen a földön, miközben hihetetlen bátorsággal merészkedtem a képzeletem legtávolabbi pontjaira is.
Ebben és a két világ közti belső egyensúlyozásban a könyvek segítettek. 7 éves koromtól rengeteget olvastam. Egyszer még az ágyat is magamra gyújtottam a kislámpámmal, mert annyira tiltottak az éjszakázástól és a lámpafénynél való olvasástól. Elbújtam hát a paplan alá s egyszer elaludtam a könyv fölött. Valaki már akkor is vigyázhatott rám föntről, mert semmi bajom nem lett, pedig az ágyneműm és az alvó babám is alaposan megégett. Mindenesetre többé nem szóltak rám, ha este olvastam, én pedig többet nem aludtam el a könyvön.
Az érdeklődésem és a napi, két napi könyv elfogyasztása meseszerű helyzetekbe és barangolásokra vitt. Jártam én mindenhol, olyan helyeken is, amikről sokan csak álmodnak, többség azonban álmodni sem mer.
De semmiféle egyensúly nem volt a két világ közt. A fantáziám és képzeletem birodalmában éltem és virágoztam, míg a valóságban esetlenül léteztem. Onnantól kezdve, hogy leírva össze is gyűjtöttem a saját fantáziáimat, kitárult egy harmadik világ kapuja, amit természetemnél fogva ismertem, láttam már, hiszen mióta beszélek, verseket, történeteket, meséket találok ki. Az írók világa.
Ez 12 éves koromtól adott elismerést, de folyamatos megmérettetést és tanulást is a gyerekkoromhoz. Azonban nem tudott egyensúlyt hozni. Az írók, az alkotó emberek világát annyira elvontnak, elrugaszkodottnak tartják, s mivel az exhibicionizmusunk leginkább a írási folyamat alkotói fázisa után jön elő, így többnyire magányos is. Én láthatatlan munkának hívtam. (Mára megváltozott a véleményem, de erről egy másik blog bejegyzésben írok, majd belinkelem ide.) Az én személyiségem ezt erősítette, hiszen introvertált, befelé forduló lettem nagyobb gyerekként, s bár vonzott a színpad, a rendezés, fiatal felnőtt koromban voltam csak képes nyitni az emberek és a világ felé, melyben élünk. Ez viszont olyan jól sikerült, hogy azóta sem félek szemléletet váltani, és nézőpontokat cserélgetve megújulni, tanulni. És írni.
Az életem bizonyos helyzetei, tragédiái és szereplői nem mindig engedtek szabadon szárnyalni. Született azért három könyv, bar el is pusztult kettő kicsivel a befejezés előtt, önhibámon kívül, amely esemény és körülményei úgy megviseltek, hogy ismét, úgy hiszem, utoljára életemben letettem a tollat. Aztán persze újra írtam, de ismét csak a fióknak volt erőm. Végül a net 2.0, a közösségi média térhódítása egy új közönséget hozott számomra, valahogy úgy, mint a sportolóknak a szurkolókat. Akkor közönségdíjat hoztam el verseimmel egy netes művészeti magazin pályázatán. És előolvasókat gyűjtöttem első tudományos fantasy regényemhez. A könyvhöz, melynek a hátterét s pár mellékszereplőjét már 15-17 évesen találtam ki. Mivel régebben úgymond szépírónak neveztek volna, hagytam ezt a vonalat nyugodni. De ő nem hagyott engem. Így olvasóim és tettestársaim segítségével fogtam bele A hatalom ébredése - A cyselotok földjén című könyv írásába. Itt olvashatsz belőle.
Ezúton is köszönöm nektek a sok biztatást, a gyakran órákig is elnyúló sztorizást, beszélgetéseket, amikkel újra tanítottatok repülni! Most már Pegazus módjára.
Remélem, hamarosan kézbe vehetitek a könyvet és érezhetitek a súlyát, az illatát, az olvasásba kezdve. Én már alig várom, hogy beleszagoljak újra a saját könyvembe. Ezt most szó szerint! :)
Persze az írás után még nyomdába kell készíteni és megszervezni a kiadást, amitől, mint felhőben járó emberfajta tartok egy picit, de meg fogom ugrani valahogy nagy duzzogva, guggolva is.
- És mi vitt rá, vagy milyen ihlet volt, hogy éppen ezt a regényt írd?- Kérdezte a minap egy kedves hölgy ismerősöm.
Nos, hogy mit válaszoltam, arról hamarosan írok a blogban.

Addig is, olvass bele a könyvbe:
Kiképzésen, ismerd meg a másik oldalt! Itt például a kalózok trónörököséről olvashatsz.

Itt megjelennek a sokat emlegetett alakváltó hüllők, a sárkányok.

Ezen a linken pedig egy írástechnikai megoldást találsz egy nagy küzdelemmel, mottó: néha egy egyszerű dolog többet segít.

Ha eddig elolvastad a bejegyzésem, akkor azt köszönöm! A továbbiakhoz pedig jó szórakozást!

...

2017. április 27., csütörtök

Könyvajánlót írnék- vagy valami ilyesmit.


Igen, ajánlót, vagy fülszöveget, vagy mit tudom én, mit írnék már, ha kész lenne teljesen a regényem, A hatalom ébredése- A cyselotok földjén. Valószínűleg mindent írnék és szinte bármit, mert lubickolnék a mámoros örömben, mint a részeg muslica a borban. Vagy valami hasonló, még nem döntöttem el, de csak azért, mert még mindig csak azt mondhatom nektek, hogy készülőben van az új regény. És igen, én is őrülten várom már!
Ha megrészegülve írnom kéne ma valamit róla, ilyen kis egyszerű gondolatom támadt. Tudjátok, csak azért született, mert furamód azt álmodtam ma kora hajnalban, hogy nyomdába került, de kértek egy írást a szerzőtől, vagyis tőlem, és ilyesmit küldtem be. Olvassátok szeretettel. :)


Kezdhetem például így: Ez a regény puszta kitaláció, fikció és nem tartalmaz történelmi, vagy más valóságos elemeket. Igaz, hogy itt-ott építkezik belőlük, hiszen köztudottan az élet írja a legjobb sztorikat. Szereplői is egytől egyig kitaláltak, az élet helyett sok emberismeretet és aktív pszichológiát értek meg, míg önálló életre keltek, amint a ”lapok fehér virága”* nyílt.
Ami valóban van a könyvben, az mese és fantasztikum, a sci-fi és a fantasy műfajok enyhén összemosható határán, jórészt nagyobbaknak, felnőtteknek; újszerű társadalmak és ezzel újszerű posztok, a saját kritikájukkal; háborús fenyegetettség; feszített tempójú kaland és izgalom; szerelem a maga gyönyörűségében és kiismerhetetlenségében, a gyakran vele járó őrjítő fájdalommal; napjainkban túltárgyalt és agyonhallgatott témákat is érintve.
A legfontosabb gondolatom a könyvről, hogy egyfajta sajátos szalutálásnak szánom a klasszikus sci-fi és fantasy írók előtt. Tehát aki valami ultramodernet keres benne (pl műszakit, vagy asztrofizikait), az nem biztos, hogy elégedetten fog felállni utána, bár más területen akad benne erős, egyedi ’találmány’.
A második legfontosabb, az ok, amiért sci-fi, fantasy keverék. Utaltam már rá, hogy a kettő egymás határán őgyeleg. Mégis a két műfaj különböző, ezért lényeges, hogy mást várnak az olvasók. Míg például a fantasy kedvelői általában szeretik a leíró részeket, vagy legalábbis a szépen körülírt dolgokat, tájakat, tárgyakat, hogy szinte már látjuk, és a kezünkbe vesszük azokat, addig a sci-fi olvasóknak már többnyire elég néven nevezni a dolgokat, utalni rájuk. A többi műfaj béli eltérésről ne is beszéljünk! Ezt kihívásnak és nem valami megmászhatatlan akadálynak tekintettem.
A harmadik, csak mert magyarok vagyunk és itt 3 az igazság. Aki olvassa, legyen óvatos, könnyen magával ragadja ez a könyv! Az olvasónak írtam.
A ráadás: Vigyázat! Varázslatot közvetít!

Balogh Krisztina
Az író


* Utalás a szerző egy korai versére az írásról, irodalomról.

2017. április 21., péntek

Balogh Krisztina verse: Néha úgy segít


Balogh Krisztina:
Néha úgy segít

A lábaim előtt,
mint a kavics gurul,
az arcomról pedig
cseppenként lehull
mind az a fájdalom,
mi bennem összegyűlt
félelemmel szőni
tele a jeges űrt.

Mi történt?
Mit tettél ma?
Ültettél tán magot?
Jó föld várta?
Megöntözted?
Mint a földművelő?
Vagy elhajítottad,
Hátha így is kinő?

Az egyetlen igazság
maga a szeretet.
Ha beragyogja
egész életed,
Megjönnek tőle
az egyszerű szavak,
de néha úgy segít,
hogy magadra hagy.

Elvesz, majd visszaad,
hogy éld meg, könnyű vagy.

...

2017. április 8., szombat

A kalóz hercegnő belépője



CsillagVár falain kívül érve az ember nem tudta, hogy a hideg honnan éri jobban. Egy ilyen kiadós veszekedés után, ahogy a hevességét veszti, könnyen kihűlhet a test a lélekkel együtt. Pláne, ha a király maga veszi semmibe az ő bizonyított igazát.
  Fázott ma éjjel. A lapos fennsíkon süvített a szél, és a hidege behatolt a speciálisan cserzett, vastag bőr köpönyeg alá, melynek egyetlen dísze a hosszanti erezet volt. Mélyülő barázdái a mélység függvényében váltakoztak a szürke alapon a sötétszürkétől a feketéig. Olyan ereje volt a szélnek, hogy tépte, cibálta, és viselője nagy nehézségek árán végig a földig bekényszerült csatolni. A csúcsos, egyszerű szabású kapucnit is a fejére húzta és szorosra csatolta az álla alatt. Jó szolgálatot tett neki ez a köpeny most, mert kifele haladt a városból, az elsődleges védelmi mezsgyén túljutva, egyenesen egy a gyalogosoktól és a kisebb személyszállító járművektől kitaposott, füvét vesztett mezőre, ahol látszólagos gyenge védelmi előőrsök helyezkedtek el, különféle céllal.
  Néhány út is keresztül kasul szőtte az enyhe lankákat, a patakok és folyóvizek a kettős holdfényben csillogó medrein kívül, némelyik egy-egy nagyobb folyóvíz mellett hosszan haladt. A Thoulan-hegy oldala olyan volt tőlük, mintha mindenütt erek hálóznák be robosztus szürke-zöld testét. Időnként akkora volt erre a jövés-menés, hogy ezek az erek lüktettek is, a folyók éppen úgy, mint az utak és ösvények. Ezek az utak főleg a teherszállító földönfutóknak készültek. Valójában a gépek maguknak gyalulták simára és jól járhatóra a göröngyöket. Minden lüktetésük a Ground nagybolygó szívdobbanása. CsillagVár a Ground szíve. Méltán lett a Perem fővárosa.
   Az alak éppen a város északi kiskapuján keresztülszaladó úton haladt gyalogosan, míg az első kereszteződésig nem ért. Itt megfontoltan letért az útról és az amúgy szintén jól kitaposott rögös, köves és kevésbé poros mezőn, északnyugatra vette az irányt. A védelmisek egyik kiképző alaptáborába tartott. A közelharcot oktató tisztképző barakkba.
  A két hold, a Paradise és a Posvány remekül megvilágította az utat s tömérdek másik bolygóról verődött még vissza a rendszer zsugorodó, öreg napjának fojtott, fehér fénye. A félhomályban csak a lassan beboruló égbolt lehetett akadálya a kényelmes haladásnak s mi tagadás, a köpenyes szaporázta is emiatt. Nem akart mesterséges fényt gyújtani, mert úgy még nagyobb terület marad előtte teljesen vakon. Így szokták szemei a sötétséget. Léptei határozottak és hosszúak voltak, amennyire ilyen alacsony termetű embertől ez elvárható.
  Aggodalommal kerülgette az egyre szaporodó sziklákat. Némelyik már embermagasra nőtt és kisebb sziklacsoportok fonódtak össze, hogy a meredélyhez érve tökéletes útvesztőt eredményezzenek. Majd vártalanul, amikor már éppen elveszett a fény, kibukkant az utolsó mező is, még mielőtt a fennsík széléhez, a sziklás meredélyhez érkezett volna. Egy barakk hosszúkás épületét katonai sátrak vettek körül és lévén csak tisztek voltak itt, több egy és kétszemélyes sátor is hálóhely volt közülük.
A ponyvák csattogó hangja a szél sivítását még túlnőtte. A barakk melletti kis téren zászlórúd állt és az éjszakára levont zászlót kibontotta s úgy rángatta a szél. A korona, a királyi családi címerrel nehezen felismerhető volt így rajta.
  Az amgaron, aki mindenkori őrségben állt, a stalnii zsoldos vezérkar tisztjeinek védője volt, úgy látszik, mától egy időre a stalniiak vették birtokukba a tábort. Összetartó és megbízható sereget hoztak II. Erik király védelmére, és az ő bizalmát többszörösen kiérdemelve vehettek részt a speciális képzésekben, mint a legjobb pénzért vett hadsereg. A stalnii amgaron tisztek a királyi testőrségben is megfordultak, ez az őr is járt már a palotában.
  Megállította a köpenyest, hogy igazolja kilétét, az csuklyáját hátratolva, megmutatta magát. Kerek, kamaszos arc bukkant elő, amit hosszú, többszörös varkocsba fogott haj keretezett, roppant dús, a növekvő homályban sötét színű, vastag hajfonatokkal. A vállain előreomló, összefonva elnehezült hajába így is belekapott a szél, kígyózva dobálta az arca elé és szerteszét. Az est csókjától sötét arcából csak a szemei villantak kifele a természet fukarul mért fényeiben. Egy élénk tekintetű, rendkívül határozott pillantású gyermeklány volt ő. A stalniinak nem kellett több, arcát bezárva, érzelmeit és meglepetését palástolva mutatott utat az érkezőnek és átadta egy társának a helyét. Ledes fáklyát vett elő. Otthagyva mindent, személyesen vezette egy üres sátorhoz a lányt. Mellette haladva mutatta az utat, mégis egy fél lépéssel lemaradva haladt. Igyekezett lopva szemügyre venni a fáklya gyér fényénél a fiatal leányt, de csak úgy merészelte, hogy az semmiképpen ne vegye ezt észre, nem mintha nem lehetett hozzászokva a tekintetek kereszttüzéhez. Úgy tűnik felkészítették az őrséget, a nem mindennapi vendég érkezésének lehetőségére és a teljes diszkrécióra. Az amgaron tört nemzetközivel annyit kérdezett, hogy bejelentse-e a vendéget a tábor vezetőjének. A lány széthúzta a sátornyílást, majd felegyenesedve csak megrázta nemes vonású fejét, és a stalniiak zordani nyelvjárásában, mely a fővárosuk nyelvezete volt és a hivatalosnak volt mondható, könnyedén csak ennyit mondott:
  - Nem szükséges, majd reggel találkozom vele. Köszönöm, elmehet hadnagy!
  Az amgaron nagyot nyelt, minden eddiginél komolyabb megtiszteltetés érte, hogy a királyi családból valaki az ő saját nyelvén szólt őhozzá. Mivel felkészítették a látogatóval való különleges és speciális bánásmód variációira a táboron belüli esetleges megjelenésekor, ezért a királyi főméltóság rangját meghazudtoló egyszerű fejbiccentést engedett meg a lány felé és egy röpke tisztelgést, azt is csak azért, mert biztos volt benne, hogy a világon senki se látja őket. Megvárta, míg amaz bebújik a sátorba, azután visszatért az őrhelyére, mélyen elgondolkodva és egyfajta furcsa, megilletődött, vagy talán ifjú korához képest meghatódott állapotban próbálta helyretenni magában, hogy a Kalóz Királyság trónörököse váltott vele jóleső szót, vele, aki távol van az otthonától és ez felért egy simogatással zord lelkének. Az amgaron mégsem értette meg, hogy a kegyetlen, csatákban megkeményített szívét, miként érinthette ezen a páncélon keresztül a királylány, hiszen csak egy kislány, aki egyszerűen szólt hozzá.
Az éjszakát mélázva töltötte tovább az őrhelyén. Odahaza járt, a Zordak melletti kis mezővárosban, ahol a búza zölden hullámzó tenger volt a szélben és egy másik kislányka kamaszos hévvel nevetett rá és karolta át, amikor fogócskázva elkapta karcsú derekát. Reggelre elbóbiskolva felesége érintését érezte magán, jólesően gondolva arra, hogy az asszony nem is tudja, mennyire megbecsülik a stalnii zsoldosokat itt Csillag Várban.


...

Ha eddig elolvastad, köszönöm a megtisztelő figyelmedet! 
Ha van kedved, beszélgessünk kicsit!
Ezt a rövid jelenetet, már régen megírtam, melyben, mint kiderült, a kalóz trónörökös hercegnő belép a színre. Ő a főhőse A cyselotok földje - A hatalom ébredése címen íródó szórakoztató tudományos fantasy regényemnek. Ez az a jelenet, ami azóta szinte mit sem változott, ami így jó helyén való is, erről majd jegyzek még egy cikkemben, mert felesleges hátramozdító folyton a leírt részeket piszkálni, javítgatni- magam is beleestem ebbe a hibába, onnan tudom. Az egésznek a végén ráér ez a fajta piszmogás, figyelemelterelés az írásról magáról. 
A kérdésem az hozzád, hogy szerinted milyen egy igazán hatásos belépő egy főhősnek, egy afféle első jelenet?