„Zengedezzetek az Úrnak, ti hívei!
Dicsőítsétek szent emlékezetét.
Mert csak pillanatig tart haragja, de élethossziglan jóakarata; este bánat
Száll be hozzánk, reggelre öröm.”
/ Zsolt. 30, 5-6./
Már negyven éve történt… Pontosabban Robert Milo életéből telt el az óta negyven év. Az akkori kelet- európai oktatási rendszerben óvodás volt még, amikor a világűrben keringő űrteleszkópok jeleket továbbítottak a földi társaiknak, a távoli világegyetemből. A Tejút másik oldaláról. Hozzá nem értők számára jelentéktelen betű és számhalmazzal megjelölt, napjainkban felfedezett kisbolygóról. Egy olyan világból, ahol annyival előzött meg minket a fizika és a kommunikációs technológiai fejlődés, hogy nem egyszerűen üzenetet voltak képesek eljuttatni ilyen távlatba, hanem ráadásul olyan elképzelhetetlennek tűnő gyorsasággal, ami az időeltolódást jelentéktelenné tette. Mi, emberek még álmodni is alig mertünk akkoriban ilyesmiről.
Az emberi kommunikációhoz hasonlítható, jelképekkel és képi, valamint hangzó dokumentumokkal tűzdelt anyag volt. Hihetetlen, de a nyelvészekből, kommunikációs szakemberekből, pszichológusokból, matematikusokból és más szakemberekből álló tudós csoport alig másfél év alatt megfejtette. Először úgy gondolták, hogy a képanyag megadja az alapinformációkat a beszélt és az írott nyelvről s így a felhasznált karakterek összehasonlíthatók lesznek. Ám az egymásra képezés nem bizonyult egyszerűnek. A képeken ugyanis nem érvényesült a mi térlátásunk. Hónapokba telt, mire egyáltalán ki tudták a fotósok és operatőrök bontani a valahogy mindent körülölelő teret az állóképeken két dimenzióba. A mozgóképeket pedig három, illetve négy dimenzióba helyezték. Sokat segített még a matematikai logika is. Ezek után már gyerekjátéknak tűntek a további feladatok. Sok bölcselkedő várta már, hogy efféle dolog következzen be az emberiség történetében, de őszintén fikarcnyi esélyt adtak annak, hogy hasonló gondolkodású, hasonló attitűdű lények jelentkeznek, akikkel így ’elbeszélgethetünk’.
Békés üzenet volt ez. Afféle bemutatkozás. A lakói nyelvén Vangonan névre keresztelt bolygóról. Kiderült belőle, hogy a gohonok - ahogy magukat nevezték - sem ismernek más civilizációkat. Életterük azonban kiterjed a naprendszerük több bolygójára, ahol gyarmatosítókhoz hasonlatosan kiaknázzák a lehetőségeiket, hogy szükségeiket betöltsék, mégis méltányosan egyensúlyt tartanak fenn az aktuális bolygó ökoszisztémájában. Nem lakhatóvá formálják a bolygókat a maguk számára, hanem a telepesek alkalmazkodnak minden lehetséges, egészséges módon. Így immár évszázadok óta rendelkeznek számos planétával. Láthatóan egészen más problémákat kell megoldaniuk, mint a Földet elpocsékoló embereknek.
Ez után a roppant kirívó különbözőség után (a sok hasonlóság mellett), következett a második. A testi. Már az első képsorokból ordított. Semmiben sem hasonlított a külsejük a miénkre. Sőt egyáltalán nem emlékeztettek senkit, aki valaha látta őket a felvételeken, semmire, a földi életformák közül, sem valaha volt lényekre, de még elképzeltekre se nagyon. A testük szerves volt ugyan, de az alakjukat könnyedén változtatták, az izmaik és az idegrendszerük energia tartalékait képesek voltak sejtszinten átcsoportosítani, és bonyolult vegyi folyamatok árán a megfelelő testrészeket kinöveszteni, vagy éppen elcsökevényesíteni, igény szerint. Még a hangképző szerveikkel is így jártak el, mivel ritkán használták a társalgás eme módját. Az érzékszerveikkel azonban másképp volt mindez. Ugyanis nem voltak értékelhető érzékszervek a testükön. Valójában egyetlen mégis volt. A bőrük. A teljes bőrfelületük. Ezzel láttak, hallottak, tapintottak, szagoltak, ízleltek. Mire bonyolult vegyi és fizikai összetételére ráébredtünk, máris felismertük a nehezen értelmezett képeik bonyolultságának a titkát. Egyszerre láttak ugyanis minden irányba. Az elméjük kompenzálta az esetleges kinövések, vagy testükre rögzített tárgyak által kitakart részeket, és behelyettesítette a legmegfelelőbb részlettel. Hasonlóképpen koncentrálták szükség szerint a látóteret. Ezért láthattuk végül mi is, amit ők. Enélkül zanza lett volna. Érthető módon nem hordtak ruhát, a bőrük erős védelmet látott el. A belsőjükben viszonylagos állandóság volt, és az egyedek közötti nagyfokú hasonlóság itt állt fenn. A létfontosságú, életfenntartó szerveik ugyan azokon a helyeken találhatók, működésük alapjai is azonosak voltak. Immunrendszerük kitűnően működött, eredendő tökéletességében. Gyógyításnak ritkán látták szükségét, akkor is inkább baleseti traumákból kifolyólag, s erre is az átalakítást használták, így nevezhetők öngyógyítóknak. Nem csúfnak láttuk őket, hanem különlegesnek. Tökéletes egyszerűségük bonyolultnak tűnt a mi szemünkben.
Éltető elemük: akárcsak a miénk. Hasonló koncentrációjú levegőből szűrték meg az oxigént, testük nagy százaléka vízből állt, így megtalálható volt a bolygó nagy területén. Az elfogyasztott vízből teljesen ki tudták választani a sót, így mindegy volt, mennyi édesvíz készletük van. Nem is volt ez kérdés náluk. No és persze volt elég természetes fény, igaz, szülő bolygólyukon átlagosan harminc fokkal volt hűvösebb a földi átlaghőmérsékletnél, hiszen a napjuktól jóval távolabb éltek. Ennek a planétának a gravitációja valamivel kisebb a miénknél, de számunkra megszokhatónak tűnt.
A fenti felépítésük is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy sok dolognak nem vették volna hasznát, aminek mi, és a társadalmuk is merőben más volt, akárcsak a történelmük. Az egyénnek joga volt megválasztani a tevékenységét, amivel nem csupán a saját, de közvetve, vagy közvetlenül a társadalom hasznára vált. Mégis harmónia uralkodott, nem alakult ki egyik munkaterületen zsúfoltság, a másikon meg pangás. Úgy tűnt korán megtanítják a fiatal pályaválasztóknak, a szükség betöltésének fontosságát. Így a fontosság sorrendjét. A különféle vezető beosztásokra, irányadó feladatkörökre, mesteri oktató hivatásokra pályázni kellett, és lehetett, optimális feltételekkel. Egyébként demokráciában éltek. A legfőbb hierarchia csúcsát a Bölcs Tanács jelentette, ami tapasztalt személyekből állt, az élet minden területéről. Ők hozták a legfontosabb döntéseket, objektíven mérlegelve a népből felszólalók véleményét. Ugyanezt kisebb, de ugyanilyen jelentős formában ismételték a gyarmatbolygókon. Ezek önálló, de nem különálló területek voltak. Mivel gyökeresen másként éltek, mással foglalkoztak a gohonok mindenhol, ezért nem igen tudták egymást segíteni, inkább egymás keze alá dolgoztak, úgymond. Valójában szép körforgásban épült egymásra a gazdasági élet az egész birodalomban.
Történelmük során láthatóan gyorsan, pontosabban azonnal tanultak a hibákból, így minden történés egyedi volt, mert valóban csak egyszer történt meg. Mesélhetnénk is így: volt egyszer a háború; volt egyszer a lázadás; volt egyszer a forradalom; volt egyszer azönkényuralom; a szolgaság; a környezetszennyezés stb. Hosszú emberöltőknek megfelelő ideje éltek harmóniában, kisebb ellentétek javítgatásával, az egyének csiszolgatásával, mégsem felejtették el, mégsem mellőzték a tapasztalatok tanulságait életük során, s ez a legkisebb társadalmi egységekben, a családokban is így volt mindig. Nagyszerű beleérző képességről téve bizonyságot, egyszerűen továbbadták, amit tudtak. A fiatalabbak pedig rögtön alkalmaztak mindent. A szülők, esetleg a szerepüket átvevő rokonok, nevelőszülők érzékenyen, szeretettel nevelték gyermekeiket. A gyakran nagy létszámú családokban hat-nyolc évnek megfelelő ideig fejlesztették a gyerekeket, majd azok önálló életet kezdtek. Az ekkor felnőttnek számító fiatalok ekkor kezdtek az oktatási rendszerben részt venni, leginkább szakirányú és mindennapi feladatokhoz szükséges tanulmányokat folytatni, felügyelt gyakorlattal. Ez a nagyfokú eltéréseket segítette kiaknázni, és érettséget biztosított.
A tudósaink egy technikai spotból megtanulták, miként képesek rá, hogy néhány hónap alatt, ilyen távoli bolygórendszerbe üzenjenek. Hamarosan érdemi kommunikáció vette kezdetét.
Sok jel utalt rá, hogy a gohonok mentálisan mennyire felettünk állnak. Mégis folyamatosan elámultunk.
Sajnos akkor még a technikai felkészültség egyik részről sem tette lehetővé a kapcsolat új szintre emelését. Nem voltunk képesek meglátogatni egymást, vagy legalább találkozni valahol útközben. Nem voltunk képesek személyes követeket küldeni egymáshoz.
Közel húsz éven át titokban tartották az egész dolgot a felfedezők, a világ nagyhatalmainak befolyása miatt. Közben külön tudóscsoport dolgozott egy csillaghajó megépítésén egy alig kihasznált, e célra átalakított, Föld körül keringő űrállomáson. A körülményekhez képest szorosnak mondható kohézióban együttműködve velünk, az idegenek ugyanezt tették a hazájukban. Megosztották egymással a tapasztalatokat. Hol az egyik, hol a másik projekt járt előrébb, újabb és újabb felfedezéseket kihasználva. Ez alatt a két évtized alatt egyikük sem ért célt.
Akkor azonban kipattant a szenzáció, egy olyan térségből, amiről senki sem sejtette, hogy az űrteleszkópjuk ilyen nagy kapacitású. A kutatók semlegesek voltak minden tekintetben. Az országra akkoriban nem volt a nagyhatalmaknak sem befolyásuk, anyagi érveket meg sem hallgattak, bármiféle terrornak pedig szűkös volt az idő.
Becsvágyó módon, gyorsan kitálaltak mindent a közvéleménynek, súlyos bizonyítékokkal alátámasztva. Az interneten napvilágra hozták az összes dokumentált felvételüket.
Mit lehetett tenni, a felelősök igyekeztek jópofát vágni, és biztosították az embereket kerek-e világon, hogy éppen sajtótájékoztatót terveztek az ügyben. Egy ideig rengeteg találgatásra, felkapott vitára adott alapot mindez, majd jöttek a bugyuta, valóságtól elrugaszkodott média műsorok, filmek, és kreált dokumentumfilmek. Egy ízben még álinterjú is készült egy gohonnal, aki valahol Hawaiion szállt le hipermodern űrhajójával és koktélt szürcsölgetve családalapító terveiről beszélt. Az efféle blöfföknek tömegek dőltek be - egy ideig. Aztán elültek ezek a dolgok, a hírverést visszafogott álmodozás, és ötletek csere-beréje követte, s világszerte lázas kutatómunkájukat végezték tovább a tudósok, feltalálók, és technikusok.
Néhány évre rá aztán kiderült, hogy nem volt értelmetlen a fenti esemény, mivel független feltalálók végre elméletben kidolgozták a csillagközi utazás megvalósítható módját. Hét évbe telt, míg megalkották a hajót odafent, az űrállomás csendes magányában. Az pedig mindössze öt esztendő alatt teszi meg az utat a tejúton át az idegenek világába. Ugyanazt az elvet véve alapul, ami a gyors kommunikációt tette lehetővé. Mindenki, aki részt vállalt a kapcsolódó munkákból, jól tudta, hogy az idegenek jelentkezése okozta feszültség miatt készültek el ezzel a projekttel ilyen gyorsan.
Robert harminchárom évesen kezdte meg az útját. Miután az építkezés teljes hét évét kihasználva készítették fel munkájára, az utazásra és a tervezett hajón való életre.
Ő maga a NATO haditengerészetének pilótájából lett diplomata, politikusból pedig űrhajóssá vált. Neki kellett a kapcsolatot elmélyíteni, a személyes kontaktust nem pótolhatta más. A tapasztalatait felhasználva elfogulatlanul, mégis a lények szempontjait szem előtt tartva kellett át fogó jellemzést írnia róluk, felvázolva az általuk meghatározott, és a lehetséges céljaikat az emberiséggel kapcsolatosan. Ehhez meg kellet ismernie az őket motiváló erőket. Mivel valószínűleg olyasmit is találhatott, ami számunkra szokatlan, vagy egyenesen ismeretlen, ezért bele kellet képzelnie magát a helyzetükbe, a gondolatvilágukba, és az érzéseikbe. Szinte a bőrükbe bújni. Ehhez értett a legjobban. Elsősorban ezért választották a rengeteg jelölt közül éppen őt. Ezt nagyon jól tudta, bár sosem közölték vele.
Kiváló, békés természetű, empátiájáról híres közéleti személyiség volt Robert Milo. Diplomáciai munkájának eredményei világszerte ismertek voltak már ifjú korában. Rendszeresen publikálta gondolatait a különféle közéleti fórumokon. Dolgozatai érdemlegesnek mutatkoztak, hogy ne csak a nép, hanem a nagypolitika, a katonai, és védelmi erők vezetői is figyelemmel kísérjék. Ahogy mondani szokták, a tojáshéj még a fenekén volt, s máris sokan figyeltek fel rá jelentőséggel bíró személyiségek, és az egyszerű emberek köréből is. Persze többen kezdettől fogva meg voltak győződve róla, hogy ennek közismert családja az oka. Nagy részük nem is vette a fáradtságot, hogy megtudja az igazságot róla. Akik ismerték, vagy valaha együtt dolgoztak vele, tudták, hogy kiérdemelte az elismerést. Tiszteletreméltó személyisége azonban messze túlmutatott ezen. Valójában a képességeivel csak ő maga volt igazán tisztában.
Társai űrrepülők, gyakorlott fiatal űrhajósok voltak különböző országokból, és három kutató. Egy biológus-biokémikus, egy geofizikus, valamint egy pszichológus-matematikus. Az ő feladatuk is információgyűjtés volt, saját szakirányú tudásukat felhasználva. Persze mintákat is vittek a Földről, ajándékba, szerves és szervetlen, élő, és konzervált, holt dolgokat, például növényeket, meg kőzeteket. Utasításuknak megfelelően ugyanilyen gyűjteménnyel szándékoztak visszatérni.
Mindegyiküket külön-külön készítették fel az utazásra, képességeiknek, feladatuknak megfelelően. Kevéssel az indulás előtt ismertették össze a társaságot.
Robert a lap-topja előtt ült. Szigorú arccal bámulta a képernyőt.
Létezhet-e szövetség két egymástól távol kifejlődött intelligens faj között (egyáltalán bárhol kifejlődött két faj között), amelyben egyikük sem törekszik egyeduralomra, egyik fél nem törekszik uralomra a másik fölött, s a gyanú árnyéka sem vetül kapcsolatukra?
Vajon, egy ilyen szövetségre mutató kapcsolatfelvétel bimbózó együttműködéssel folytatódhat? Mennyi időbe telhet, amíg egyik, vagy másik előbb említett probléma a felszínre tör, s befolyásra talál? Miként befolyásolhatják ezek az okok és okozatok az eltelt idő mértékét?
A válaszok egy irányba mutatnak: együttműködés kialakítása negatív.
Háború. Háború, de semmiképp nem békés megegyezés. Végső soron az egyik faj totális megsemmisítéséhez jutunk.
A válaszok mérlegelése alapján az azonnali előkészületeket kell tenni, mivel az első személyes találkozóra készülünk egy másik faj képviselőivel, több évtizedes állhatatos, közös munka után, melynek során ezt a találkozót készítettük elő, és tettük lehetővé.
Még odafelé tartottak, amikor az érdemi kérdéseket feltette, és megfelelő válaszokat adott rájuk. Nem veszítettek a hitelességükből, és az aktualitásukból. Korán születtek meg, nem volt könnyű a további feladataira összpontosítania ezek fényében. Mindent más megvilágításba helyeztek. Természetesen sikerült felülemelkednie rajtuk.
A gohonok nagyon örültek az érkezésüknek, amennyire meg lehetett ítélni. Bár az a nagy hatótávolságú adó-vevő berendezés nem fért el a hajójukra, azért mégiscsak számítottak rájuk. Igaz sokára értek oda, nem úgy, mint az űrközi üzenetek.
Utasításuknak, és a szíves vendéglátásnak megfelelően egy évet töltöttek a lények között. Ez alatt az idő alatt Robert mind objektivitását, mind szubjektivitását használva dolgozott. Kiszámítható volt, hogy megszeretem őket. Fogalmam sincs, várták-e, elvárták-e ezt tőlem odahaza. Valószínűleg nem, mégis engem küldtek.Eszébe jutott, mennyire megrázta például, amikor a sebezhetetlennek hitt immunrendszerük először mondott csődöt ott tartózkodásuk alatt, pedig állítólag erre nem volt még példa az évtizedekig tartó környezetszennyezés megállítása óta eltelt századokban. Nem számítottak ilyesmire, alig egy hónapja voltak ott. Akkor még nem, csak mostanában kezdte foglalkoztatni a paradoxon, hogy a megérkezése előtt épp ő általa potenciális ellenségnek titulált fajt egészen megszereti. No persze megismerésük után, vagy ismerkedésünk közben történt, ahogy tetszik. Ez azonban nem mentség. Nem mentség rá, hogy talán hibát követ el, vagy már hibázott is. Hogyan lehet tárgyilagos, amikor ennyire érzékeny lelkű. Enélkül viszont nem ismerhette ki őket. Hiperszenzibilitása nélkül nem készítheti fel az emberiséget a velük való találkozásra. Kívülálló nexusára a pontos döntések meghozásához van szükség. Természetesen képes volt rá. Hiszen nagyrészt ebből állt a mindenkori diplomáciai munkája a Földön is. Sikeres volt benne. Most azonban kényelmetlenül érezte magát. Ahogy hazafelé közeledtek, egyre inkább.
„Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen énbennem, olyanná lettem, mint a zengő ércz vagy pengő czimbalom.
És ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyökről,szeretet pedig nincsen én bennem, semmi vagyok.
És ha vagyonomat mind felétetem is, és ha testemet tűzre adom is, szeretet pedignincsen én bennem, semmi hasznom abból.” (1.Korintos 13; 1-3.)
Biztos volt abban, hogy ha történetesen neki kéne elvégezni, amit elhatározott, nem tenné meg. Képtelen volna rá. Nem volt katonának való. Jó pilóta volt, de ha bevetésre küldték volna, nem biztos, hogy minden parancsot képes lett volna végrehajtani, vagy hogy alkalmas elöljáró vált volna belőle. Micsoda dávidi beállítottság. Persze másként is lehetne.
„Az Istennek útja tökéletes; az Úrnak beszéde tiszta; pajzsuk ő mindazoknak, akik bíznak benne.
Mert kicsoda Isten az Úron kívül? És kicsoda kőszikla a mi Istenünkön kívül?
Az Isten, aki felövez engem erővel, és tökéletessé teszi útamat:
Olyanná teszi lábamat, mint a szarvasé, és az én magas helyeimre állít engem.
Ő tanítja kezemet a harcra, karjaim meghajlítják az ércíjat.
És adtad nékem a te idvességednek pajzsát, és a te jobbod megszilárdított engem, és a te jóvoltod felmagasztalt engem.
Kiszélesítetted lépésemet alattam, és nem tántorogtak lábaim.
Üldözöm ellenségeimet és elérem őket, és nem térek vissza, míg meg nem semmisültek.
Összetöröm őket, hogy fel sem kelhetnek; lábaim alá hullanak.
Mert te öveztél fel engem erővel a harcra, alám görbeszted az ellenem felkelőket.
És megadtad, hogy ellenségeim meghátráltak, és az én gyűlölőimet elpusztíthattam.
Kiáltottak, de nem volt szabadító, az Úrhoz és nem felelt nékik.” (Zsolt 18; 31-42.)
Jó ég! Ifjabban mennyit forgattam a Zsoltárok könyvét!-Rácsodálkozott - Á, most más idők járnak. De miben mások? No és valójában mekkora tévedés kizárólag politikai ellenséget keresnem e sorok mögött! Hiszen szellemi háború dúl. Bibliai értelemben az ellenség említése elsősorban nem fizikai síkon értendő.
Lejegyzett mindent. Részletes naplót is írt, amit benyomásaival tűzdelt meg. Különleges hangulatait is igyekezett megfogalmazni, ez részben sikerült. Itt van az egész. Elkészülök, mire hazaérünk. Már csak a módszerekkel foglalkozott. Szörnyű volt a vízió, látta maga előtt, amint az ember - akinek természete vissza, a technikája előrelépést mutat-, lerohanja azt a másik világot. Sőt, le sem kell rohanniuk. Ott az atom, a hidrogén, meg a vákuumbomba, vagy az a sor újdonság a fegyverkezésben. Hiszen oda se kell menniük. A gépek megteszik helyettünk olyan gyorsan, hogy az idegenek eszmélni sem tudnak majd, csak hihető legyen a félrevezetés és hatásos az álca. Végül, bumm! Esélyt sem adva arra, hogy esetleges ellenséges terveiket, tetteiket megbánják, helyesbítve, megbocsátás, és empátia révén bizalom alakulhasson ki köztünk, vagy visszahúzódjanak a birodalmukba. Esélyt sem adva, hogy meg ne történjen olyasmi, ami sérülést, kárt okoz bármelyiküknek. Esélyt sem adva semmire. Semmiféle kötelékre. Semmire, amire a csillagokban gyönyörködve készülődtünk. Semmire, amiért a szívünket is felékszerezve tettünk meg minden lehetőt.
Minden álmunknak gátat vetünk. Mindez hiábavalóság. Az ember szegénységi bizonyítványa volna? Ami ránk bízatott, tönkre tettük rég. Most pedig arra készülünk majd, hogy elpusztítsuk az egyetlen fajt, akivel a világegyetemben egymásra találtunk.
Már az oda úton, a szigorú kérdésfelvetés után megírta az összegzését, s mostanáig finomította, megtűzdelte hivatkozásokkal… Mondhatnánk ezt eredeti dokumentumnak. Személyes tapasztalatai alapján azonban egy új dolgozat született. Az előzőtől teljesen eltérő. Nevezzük tudományos beszámolónak. Ebből is és külön az eredetiből is készítenie kellett egy olyan közleményt, amit akár teljes nyilvánosság előtt is publikálhat. A tudományos beszámolóból készült meg is kapta a hivatalos nevét: Jelentés került az elejére.
A Jelentés mellékesen sem érintette a háborús helyzetre való felkészülést, sem az alapvető dilemmát. Foglalkozott viszont rengeteg más, figyelemre méltó dologgal, amit érdemes lenne ellesni a Gohon világból. És persze a csatolni való kutatómunkákat is taglalta, amit a tudósok készítettek. Szemezgetett a szakdolgozataikból, a számára, mint laikus számára is érdeklődést kiváltó témákból.
Nem tudta, mennyit fejlődött a földi tudomány, amióta -öt esztendővel ezelőtt- kapcsolatban álltak az otthoniakkal, de sejtette, hogy sok meglepetés várja őket. A gohon lakta Vangonanra érkezésükkor is így volt. Míg odautaztak, csaknem egy emberöltő telt el a földön. Mire hazaérnek, egy újabb. Kiszámíthatatlan a fejlődés mértéke és iránya. Szörnyen kíváncsiak voltak mindannyian. Jó ideje élt a rádiókapcsolat, már felkészültek a fogadásukra. Beszélgetéseik a földi irányítással, és az űrbázissal ritkán zajlottak, és lényegre törő módon az érkezésük technikai oldalára korlátozódtak. Mintha az otthoniak alakították volna így.
A gondolat előretolakodott a fejében, miszerint azt sem tudják, pontosan mire számítsanak odahaza. Azzal, hogy annakidején elvállalták ezt az egyedülálló, nemzetközi megbízatást, és felszálltak a hajóra, lemondtak minden addigi életük során megszokott dologról. Örökre elbúcsúztak akkor minden korábbról ismert személytől, beleértve a szeretteiket is. Akár teljesen el is feledhették volna az ismert világot. Robert szorongott emiatt már korábban is, de megtanulta elnyomni ezt az érzést. Igyekezett előtérbe helyezni gohon barátaival kapcsolatos visszás érzéseit. Nem kellet erőlködnie. Most azonban sehogy sem szűnt a gombóc a torkában. A felelősség össze is roppanthatja. Mindkét fajhoz egyszerűen nem lehet lojális. Hazudni készült. Pontosabban elhallgatni az elméleteit. Na de mi lehet ennek az eredménye? Készíthetne statisztikát erről a kérdésről is. Mi haszna volna? Valójában a legtöbb, amit elérhet, hogy mások tájékoztatják a döntéshozókat majd helyette. Meghagyja a lehetőséget a többi szakembernek, hogy maguktól jöjjenek rá mindarra, amire ő. Háríthatja a felelősséget. Majd, ha kérdőre vonják, a homlokára csap, hogy ez eszébe sem jutott. Mi történik, ha a Gohonok lépnek előbb? Mi van, ha újabb emberöltőket élhetünk még addig békésen egymás mellet az Univerzumban?
Fogalma sem volt, mit tegyen. Egy biztos, fel kell tennie mindent egy lapra. Dühös lett magára, amiért még nem tudott dönteni. Indulatosan zárta le a számítógépét. Letusolt, civil formaruhába bújt, amit a hajón előírtak közül leginkább kedvelt. Szerette volna otthonosan érezni magát s ez a kétrészes együttes laza volt. Majd felöltve a rejtélyes arcvonásait, kilépett a folyosóra. Szívesebben osztotta volna meg a többiekkel vívódásait. Senki sem sejthetett semmit az egészből, mert akár szabotálhatták volna az utat. Az igazság az, hogy a többiek nem tudták, mi is a munkája pontosan. Egymás közt persze találgattak, sőt korábban próbálták hol játékosan, hol tréfásan kiszedni belőle, de mára elveszítette az aktualitását. Nem sokat törődtek vele, érdektelenné vált a szemükben. Számukra egy utas volt, valami követféle, aki napról napra több időt tölt a kabinjában, talán munkával, talán így vonul el az összezártság okozta egyre gyakoribb ellentétek, zavaros érzelmek elől. Magányosság érzés uralkodott el rajta, s mintha a vére szerteáramoltatta volna a testében. Sírni tudott volna. Meddig lesz még kárhozatra ítélve?
Tessék, az arca most is olyan titokzatos volt. Keresztülment az étkezőn és eszébe sem volt enni, pedig itt a vacsoraidő. Egyenesen a télikertbe ment, ami hatalmas, teljesen áttetsző fallal válik el a helyiségtől és a központi körfolyosótól. Tudták, mennyire rajong a csodálatos vangonani növényzetért. Nem múlt el úgy nap, hogy ne pihenjen ott egy kicsit. Ahogy áthaladt az asztalok között, mindegyiknél összesúgtak mögötte. Nem látták rajta, hogy észrevette.
Sokan úgy vélték, kevés a feladata, túl egyszerű dolga van.
A télikert megnyugtatta. A hajó méretéhez viszonyíthatatlanul tágas helyiséget a szorongás oldására tervezték ilyenné. A meroki Liandrák fűszeres illata áthatotta szellemét, frissítőül szolgált gyötört elméjének. A Sosona szikláin termő örök körforgást élő, méretes, mégis légies külsejű Taro virágok különlegesek. Folyton termő gyümölcseik pedig csalogatták, harapjon beléjük. Végig sem sétált, máris hálás volt, amiért kellemes emlékek törtek a felszínre a szívén keresztül. Mégis annyira meghatódott, hogy szaporán, s végül futva ment a kabinjába. Meg se bírta várni, amíg bezárul az ajtó mögötte. Fuldokolva felzokogott. Az ágyához lépett a kis helyiségben, térdre rogyott, és a párnájába fúrta az arcát. Lassan ült el a rázkódása, de még sokáig remegett. Aztán valahogy felkapaszkodott a heverőre, és összekuporodva, mélyen elaludt.
A télikert megnyugtatta. A hajó méretéhez viszonyíthatatlanul tágas helyiséget a szorongás oldására tervezték ilyenné. A meroki Liandrák fűszeres illata áthatotta szellemét, frissítőül szolgált gyötört elméjének. A Sosona szikláin termő örök körforgást élő, méretes, mégis légies külsejű Taro virágok különlegesek. Folyton termő gyümölcseik pedig csalogatták, harapjon beléjük. Végig sem sétált, máris hálás volt, amiért kellemes emlékek törtek a felszínre a szívén keresztül. Mégis annyira meghatódott, hogy szaporán, s végül futva ment a kabinjába. Meg se bírta várni, amíg bezárul az ajtó mögötte. Fuldokolva felzokogott. Az ágyához lépett a kis helyiségben, térdre rogyott, és a párnájába fúrta az arcát. Lassan ült el a rázkódása, de még sokáig remegett. Aztán valahogy felkapaszkodott a heverőre, és összekuporodva, mélyen elaludt.
~ Milyen könnyű nektek! ~ sóhajtott magában Robert.
Amikor felébredt, csupán a digitális falióra számlapja világított. 02: 23. A Földön éjszaka van. A sötétség szorosan fonta körül. Mintha új elasztikus egyenruhába öltöztette volna valaki, amíg aludt, s most hirtelen mozdulni, sőt levegőt venni is nehezére esett. Amint rájött, hol is van, erőt vett a légszomján, és felült. A szemei égtek, és megduzzadtak, szemhéjai, mint a forró vízzel telt szivacs, úgy elnehezültek.
Lassan tért magához. Kikászálódott az ágyból és a mosdóba ment. Alapos, erőteljes mozdulatokkal, jéghideg vízben mosta meg az arcát. Mintha le tudná csutakolni magáról elalvásának körülményeit. Arra sem akart emlékezni, mi hajszolta idáig.
Maga tehet róla- legalább is úgy gondolta. Sajátos logikája, és a szemrehányások, amikkel magát illeti folyton. Puha, illatos törölközője régmúlt illúziót hozott. A lefolyóba gyűrűző vízzel mintha egy gohon arcát látta volna eltűnni. Csakhogy a gohonoknak nincs arcuk. Látogatásuk kezdetén az őket kísérő gohon fők közül néhányan próbáltak úgy kedveskedni nekik, hogy valamiféle arcvonásokat formáltak magukra, melyek torz grimaszokra emlékeztettek. Az emberek reakciói alapján aztán hamar felhagytak ebbéli igyekezetükkel. Egek, mennyire hasonlítunk! Hiszen ők is a legkisebb rezdüléseinket észlelték, és milyen gyorsan reagáltak!
Ebben a pillanatban döbbent rá, hogy talán ez a legfőbb oka, amiért nem akaródzik figyelmeztetnie az összes alternatívára az emberiséget. Természetes, hogy megkedvelte a gohonokat, hiszen a megismerésükhöz velük kellett éreznie. A szeretetének, és aggodalmának ilyen fokú felébredéséhez viszont több kellett ennél. Nem egyszerű azonosulás, hanem nagyfokú hasonlóság. Mind olyanok, mint ő. Hiperszenzibilis, túlérzékeny lények. Az emberek között is sok ilyet találni, de ezek mind kirívó, szélsőséges lélektani esetek. A gohonok viszont kivétel nélkül hasonlítanak rá ebben. Az, hogy arccal emlékszik rájuk, az is ezt bizonyította számára.
Mit számít, a sok elmélet! Mit a számvetések! Az sem számít, mennyit változott a földi világ! Igazság szerint a vangonani világnézet is bizonyosan alakult már a hosszú évtizedek alatt. Nem is fontos, hiszen a lehetetlenre vállalkozott a küldetésével minden szempontból. Tisztában volt vele rég.
Egy dolog érdemel figyelmet. Nincs joga az embernek elpusztítani az életet. Sem romba dönteni egy másik fajt, ahogy tulajdonmagát sem. Pláne nem azért, mert feltételezi, hogy esetleg szándékukban állhat ugyanez, vagy majd később fontolóra vehetik az elpusztításunkat.
Ahogy nézte magát a tükörben, mosolyra húzódott a szája. Vége hát! Megoldotta a gordiuszi csomót! Jöhet bármi…
Olyan ajándékot fog adni a világnak, amire sosem készült. Szabadságot. Elgondolkodtatta, hogy a héberben a szeretni szó és az adni szó ugyanabból a tőből fakad.
Az út további rövid periódusa alatt nem dolgozott többé. Felszabadultan járt-kelt a társai között. Az utolsó este, miután visszatért a szobájába a búcsúünnepségről, amit az együtt töltött évek emlékére tartottak, leült az ágya szélére és ölébe vette a lap-topot. Néhány gombnyomás, és még a winchesterből is nyoma veszett a vívódásainak. Újabb billentyű parancsok után összehangoltan dolgozott a nyomtató, hogy minden valóban szükségeset papírra vessen. Ezután az automata lefűzte és bekötötte ezeket.
Ezen kívül egy digitális adathordozóra is ugyanez került-, mert nem lehetett tudni, mit változott a technika?
A protokoll szerint rögtön az érkezésükkor át kell adnia a fogadóbizottság felelős vezetőjének. A csinos, bár terjedelmes aktaköteg tetején áttetsző, piros dossziéban a Jelentés várta, hogy fellapozzák, és méltó tettekre buzdítson.
Nem közölték velük azonnal a hírt. Sőt, megvárták, míg lezajlik a tiszteletükre adott rendezvények hosszú sora. A nyilvános beszámolók is véget értek már, melyeket szerte a Föld minden országának első számú hírcsatornái közvetítettek, természetesen élőben. Mégiscsak nagy jelentőséggel bírt a hazaérkezésük. Ekkor álltak eléjük a régmúlt eseményekkel.
Mindegyiküket mellbe vágta, de kétség kívül Robert életének leghosszabb perceit előzték meg. Amelyek alatt felfogta, amit hallott.
Arról volt szó, hogy a Vangonan bolygó és a gyarmatai kevéssel az után, hogy ők elhagyták a rendszert, teljesen kihaltak. Már akkor felütötte a fejét a pusztító járvány, amikor még ott tartózkodtak, de nem akarták őket terhelni ezzel a gohonok, mert látták, mennyire összetörtek az első megbetegedésekkor. Ilyen komoly kellemetlenségnek akkor sem tették ki vendégeiket, amikor kiderült, hogy az alattomos kórokozót ők cipelték oda. Feltételezték, hogy természetes szimbiózisban élnek velük, ami bennük nem okoz kárt. Vagy, hogy nem tudnak a létezéséről, sőt talán még fel sem fedezték az emberek ezt a valamit, mert akkor talán nem vitték volna fel a hajójukra. Ha pedig mégis, úgy nem segítenének, mert bizonyára direkt módon tették. Majdnem a végsőkig saját erőből igyekeztek úrrá lenni a helyzeten. Később mégis beavatták a földieket, de egyesült erővel is sikertelenül küzdöttek. Utolsó jelentkezésükkor népük szószólói a Bölcs Tanács tagjainak memoárjait küldték el és egy összeállítást a gohon kultúra addig nem ismert területeiről és olyan tapasztalataikból és eszméikből, melyekről úgy vélték, az emberiség sajátos fejlődésében hasznát veheti még.
A következő fél órán belül Robertet súlyos szív elégtelenséggel szállították a földi konföderáció legközelebbi, kiváló klinikájának sürgősségi szakambulanciájára. Ő maga furcsamód könnyűnek érezte magát, mire pihenhetett az ijedtség után.
Víziószerű álma támadt a kórházi ágyban fekve. Angyalokkal beszélgetett, akik a véleményéről kérdezték. Persze hamar rájött, hogy ismerik a gondolatait, sőt az érzéseit is. Onnantól kezdve nem faggatták tovább, csak megnyugtatták. Elmondták, hogy a gohonok világában náluk vendégeskedett és hogy ezzel mindazokat kívánják figyelmeztetni, akiket csak Robert hátralévő életében elérhet. Megtudta, hogy emlékezetében hosszú, eleven álomként él majd ez az általuk kitalált történet.
Majd az angyalok más angyalokra mutattak, akik Sátán követését választva kivettettek a Mennyből s eltorzult sötét lényük. Így dolgozik az Ördög, a Sátán, a világ megrontója maga. Az emberek elméjén keresztül terjeszti a hazugságait, mert számára csak az elme az érthető. Az emberek, ha tudják is, hogy értelmetlen, mégis kapaszkodókat keresnek, hogy a világ zűr-zavarából kijuthassanak. Akár az UFO-kba vetett hit, a várakozás, vagy a félelem tőlük, akár más természetfölötti, az ember számára megmagyarázhatatlan jelenségek miatti hiedelmek, vagy vágyakozás, éppúgy, mint a mérhetetlen gonoszság, gyűlölség, gőg és önzés teszik hiábavalóvá a földi életünket, Létünk e röpke szakaszát.
Magyarázatra nem volt szüksége Robertnek, hogy a legfontosabbat tudja a kijelentés által, amit kapott: mindez vajon miért?
A válasz egyszerűen szíven ütötte: azért, hogy a lehető legtávolabbra taszítsák a legkedvesebb teremtményeket Istentől.
Le akart borulni, megalázni saját magát a fenséges Isten előtt, aki annyira szereti őt, hogy ilyen különleges próbatétel elé állította, azért, hogy kinyíljon a szeme.
Látta a hiábavaló igyekezetet, amivel egyesek a teljesség igazságát akarják megtalálni hallgatag, okult bálványok, felmagasztalt tanok, jelenségek, tárgyak, lények, idegen civilizációk, vagy egyenesen istenített emberekkel való összeköttetés kergetésével.
Mindenkivel meg akarta osztani, hogy végre rátalált arra, amit egész életében hajszolt, kutatott. Amiről úgy vélte, hogy szinte az egész emberiség vágyainak tárgya. Rálelt a méltó kapcsolatra. A kapcsolatra, amit ahányan vagyunk, annyifelé keresünk. Tudta már, hogy a szívek vizsgálója valóban az Úr.
Még az Ő jelenlétében volt, amikor felébredt a saját ágyában. Lassan felkelt. Készült kimenni a hálóból. A gardrób tükrös ajtaja előtt megállt. Ismerős fiatalember nézett vissza rá, nyílt arckifejezéssel. Akkoriban még mindig ezt viselte. Helyesebben eddig még mindig… Huszonhat éves és felkészült. Kezdődik az élete! Diplomáciai publikációit végre elismerik. Ma megérte, hogy olvasatos összegzését önálló kötetben kiadják Jelentés címmel.
Túlcsorduló szívvel köszönte meg, hogy új életet kezdhet. Bocsánatot kért mindenért, ami bűnt Istennel szemben elkövetett és annyit kért csupán, hogy mindig maradjon benne az Úr, Ő formázza életét, személyiségét s vezessen általa minél többeket Őhozzá.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Szólj hozzá: