És már megint Mágus mesék: A lány - részlet a novellából

  Fejjel lefelé vagyok és igencsak dühös. Haragszom Radgorra. Nagyon rosszul dobott ki a hajóból. Már ott az öbölben beütöttem a térdem. Most meg annyira bénán sikerült kitérnem az árny elől, hogy egy másik elkapott. Azt se tudom, honnan került ide. Az elsőt felkoncolta egy faág, mikor utánam eredt. Talán mégis elég gyors vagyok sántán is. Ez a másik most itt szuszog az arcomba. Elhajított, a fájdalomtól magas hangon hosszan üvöltve, mert kiharaptam egy darabot a karjából. Most a nyakam tart és egy fatörzs támaszt meg s én még azt hiszem, meg se próbáltam egy normálisabb pózba lendülni. Akkorát adott a fatörzs, hogy csak úgy nyekkentem s most nem kapok levegőt. Illetve kezdek... és a térdem nagyon sajog. Azt hiszem megint megütöttem.

  -Mindig a gyenge pontra kell a legjobban vigyáznod, nagylány! A másik lehetőség, hogy megszabadulsz tőle.- Hallom a fejemben Radgor hangját. Látok egy öregembert, akit ha jól emlékszem, Balazárnak hívtak. Mosolytalan, fogatlan arcából fürkészőn meredt rám az az ég kék szempár. Radgor kezébe szöges korbácsot dob, az enyémbe egy tűszerű hosszútőrt.- Sebezz meg!- Radgornak mondania se kéne, akkor is tudom, mi a feladat. És addig ügyeskedek, míg kijátszom a bőrkorbácsot a vas szegekkel. Ezer sebből vérzik a karom, forrón ömlik a derekamról csupasz lábszáramra a vér. Radgor hatalmas, bivalyerős mellkasa hullámzik apró talpam alatt. Jólesne most is a meleg, de most nincsen vér, csak a mediterrán éj szokatlan hűvöse, csak a térdemben az egyre elviselhetetlenebb, feszítő fájdalom.A hason fekvő, még élő árny lélegzete melegíti az arcom. 

  ~ Fel kell kelned~ Mondom magamnak, közben mintha Radgor hangja biztatna valahonnan.~ Kelj fel! Kelj már fel nagylány! Most!~Kitekert, agyoncsapott voltomból nagyon nehézkesen tápászkodok fel. A nyakamon mázsa súly a fejem. Két rántás, és a helyére kerülnek a nyakcsigolyák. A fejfájásom viszont erősödik. Enyhülnie kéne, ahogy a vállamat is helyreteszem. Megrándult. Csak nekifutok a fának és kész. Felüvöltök. Mindegy már, ha meghallják. ~ Csitulj szívem!~ Muszáj rendbe tennem magam. Most nincs itt Baltazár se Radgor. Balazártól fájdalomcsillapító gyógyfüveket kapnék. Radgor pedig lemosná a külső sérülések nyomait olyan főzettel, hogy a bőröm hamvas legyen és a felszíni sebek egyszerre behegedjenek. Balazár azt hiszem egy vajákos, vagy boszorkány lehetett. De már alig emlékszem. Radgor viszont sosem mulasztotta el a fájdalmaimat. Csak okozta őket és utánuk megszépített. 

  Olyanok voltak nekem, mint a varázslat. Csak a tündérvölgy hiányzott. Már a szárazföldre is alig emlékszem. Olyan régen jöttünk el Pansteréla-szigetéről, ahonnan száraz időben jól látni a távoli, új föld sziklás partjait, hogy már alig emlékszem... 16 évemből 12-őt töltöttem a tengeren. Csak a hajónkra emlékszem. Az volt az igazi otthonom. Azt hihetnék, hogy kalózok fogságába jutottam, de nem. Igazság szerint a végén már azt csináltam velük, amit akartam. Kiválasztottak és én megtettem mindent, hogy részt vehessek a küldetésben. Most itt vagyok s a fák mögött a front. A császársággal szövetséges hadsereg tartja. Első feladatom átjutni rajta. Mindegy hogyan, az sem baj, ha nem maradok észrevétlen. Szerintem nem is tudnék. Csak odáig jussak el. Ott már biztonságban leszek az árnyaktól. Utána rendbe kell tennem a lábam. A jobb térdem helyén ormótlan duzzanat kezd kialakulni. Már nem bírom el vele a súlyom, pedig nem lehetek több 55 kg-nál.~ Radgor! Radgor! Hogy dobhattál ilyen rosszul ki a hajóból?~Az árnyat nem hagyom csak úgy ott. Saját kése áll ki a hátából hamarosan. 

  A másikat is megnézem, nála valami tarsoly, beleszagolok és visszazárom. Szárított apióka levél, kellhet a sebeimre. Mást nem viszek tőlük magammal, csak a tarsolyt kötöm a derekamra. Pántos rövid egész ruhám beazonosíthatatlan színű, valaha fehér volt, a combom tövéig ér. a szoknyám leszakadt, széttéptem s eldobtam. Kibontom a hosszú hajam, ez az én igazi öltözékem most, majdnem a térdem hajlatáig érnek hullámos, fekete fürtjeim. Így megyek a hold sápadt fényében fürödve, a fehér szoknyám egy darabkáját lobogtatva a szövetségiek tábora felé. Hallom, ahogy jelt ad az őrszem.